Családi kilátó

Ha szerelmesnek lenni azt jelenti, hogy vágysz a közelségére, áhítod az érintését, hogy megérinthesd, vagy csak jól esik ránézni, rezzenéstelen tekintettel elmerülni benne, akkor én – immáron 9 éve - szerelmes vagyok. A mai napig emlékszem a sorsdöntő találkozásra. Enyhe januári tél volt, hasamban az akkor még pár hetes magzatommal, útra keltem a zamárdi dombokon, majd a kilátó felé vettem az irányt. Ekkor éreztem először, hogy szeretem ezt a vidéket, nem csak úgy, hogy kedvelem, hanem szerelemmel, leheletfinom, igaz és tiszta szerelemmel. Csak szívtam magamba a friss, néha csípős levegőt, amely átjárta egész testemet, és végtelen nyugalom töltött el. Nem ismertem még minden zugot és ösvényt, de mégis mágnesként vonzott a felfedezésre váró vidék.

Néhány perce még kedvenc kis utamat róttam, a friss őszi levegőtől áthűlt kezem még nem melegedett át, de ha megkérnél, menjek el veled a Zamárdi Kilátóba most, akkor szó nélkül húznám a cipőmet, és elkísérnélek.

Már hetek, talán hónapok óta nem mosolygott, igaz nem is sírt. Homlokán a redők elsimultak, habár néhány lágy vonal kegyetlenül jelezte a múlt erőteljes ráncolását. Félt a fájdalomtól. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert az fáj, mert rossz, mert akkor szembe kellene néznie gyengeségeivel, tévedéseivel, az elkövetett hibákkal. Nos, igen. A hibák. Olyan nagy jelentőséget tulajdonított neki, holott a hibák az emberi lét természetes velejárói. Igazából nem az a kérdés, hogy vétett-e, sokkal inkább, hogy képes-e ezzel szembenézni, majd kijavítani. Mégis a hibázás lehetősége, az attól való félelem beleivódott lelkébe, csendesen kimosta belőle az akaratot mindennemű törekvésre. Eltüntette azt az egészséges vágyra való hajlamot, ami arra sarkallta volna, hogy vigyen véghez valamit. Ami másnak talán apróság, de neki kihívás lehetett volna. Célt adhatott volna az életének, a mindennapoknak.