„Tőlem csak az fél, akinek van félnivalója” – mondta a minap egy ismerősöm, amikor viccesen ugrattuk egymást. Most, hogy ráérek elmélkedni, rájöttem: hiszen csak az nem fél, akinek nincs mit elveszítenie. Szülőnek lenni jó dolog, tán a legcsodálatosabb a világon, és mégis, nem hiszem, hogy lenne ember a földön, akinek több aggodalma lenne, mint egy anyának.
Az állandó kétségek, a folyamatos szorongás végigkíséri életünket. Kezdődik akkor, amikor megfogan. Küzdünk, hogy megmaradjon, hogy megszülessen, egészségesen. Közben, percenként hasít belénk a kérdés: vajon jó szülő leszek? Félünk, hogy hasfájós lesz, és tehetetlenül végig kell majd néznünk a szenvedését, de valósággal rettegünk a korai csecsemőhaláltól. Aztán a másfél éves gyerek alá is képesek vagyunk betenni a légzésfigyelőt, mert náthás, nehogy megfulladjon. Az ágya mellé fekszünk a földre, nehogy történjen valami álmában. Félünk, amikor rosszul eszik, de amikor sok édességet töm magába, akkor is. Nem jó, amikor sokat alszik, az sem, ha keveset. Tartunk attól, amikor túl nyugodt, vagy amikor túl fáradt. Amikor hisztis, eszünkbe jut: hátha mégsem a front, hanem valami más baja van.
Pánikolunk, amikor nem beszél, majd, amikor túl sokat beszél.
Aggódunk, amikor nem szobatiszta még, aztán, amikor három éves lesz és óvodába megy, hogy majd elveszik tőlünk, hogy majd az óvó nénit jobban szereti, hiszen többet látja, mint minket. A hideg ráz, amikor hintázik, és túl magasra lendül. Amikor tud biciklizni, rettegünk, nehogy elessen, amikor nem tud, attól félünk, hogy rossz az egyensúlya, abból pedig ki tudja, milyen problémák lehetnek még a későbbiekben.
Ha nem figyel oda? Te jó ég! Még koncentráció zavaros lesz. Amikor pedig órákon át képes lenne a tévét bámulni, bevillan, hogy talán zombivá neveljük. Aztán elengedjük síelni, mert félünk, hogy otthon a szobában bekockul. Amikor elmegy? Istenem! Hiszen bármi megtörténhet! Félünk, amikor számítógépezik, vagy a telefonnal játszik, hiszen tönkremegy az agya, nem fejlődik a finom motorikája… Ha nem csinálja? Lemarad a többiektől. Aztán szorongunk, amikor túl szép, amikor ügyetlen, amikor visszahúzódó, amikor harsány és lássuk be, amikor túl átlagos. Ha egyedül van, elkényeztetett egyke lesz, ha ketten, akkor lehet, nem fogják egymást szeretni, vagy mi nem tudjuk majd egyformán szeretni őket. Ha hárman vannak? Akkor a középsőnek középső gyerek szindrómája lesz. Ha lányunk van, mit csinálunk majd másodiknak egy fiúval? Ha az elsőszülöttünk fiú? Akkor fiús lesz-e a lány? És persze mindezek fordítottja. Aggódunk, hogy meglegyen mindene. De jaj! inkább mégse, mert tékozlóvá válik és nem fogja megbecsülni, amije van.
Végül pedig egyszerűen csak rettegünk attól, hogy létezik, és ez milyen jó, de bármikor elveszíthetjük egymást…
Valójában azt sem tudjuk, mi az a boldogság, sokszor csak utólag jövünk rá, milyen szép emlékeink vannak. Persze van úgy, hogy szeretnénk megállítani az időt, megőrizni a pillanatot, de ez mégsem lehetséges. Szóval mitől is fél a szülő? Túlzás nélkül állíthatom, a lista korlátlanul bővíthető. Talán egyszerűbb lett volna felsorolni, hogy mitől nem. Ám akkor ez a cikk meg sem született volna, hiszen csak a fehéren tátongó „elektronikus papír” nézne vissza rám.