Családi kilátó

Enikőnek már voltak állatai. Habár az akváriumban élő díszhalakat apa gondozta, gyakran előfordult, hogy Enikő is megetette őket. Haltápot dobott a vízbe, a sok színes halacska pedig összegyűlt, majd falánk módon eszegetni kezdték a lehulló morzsákat.

A családnak volt másik házi kedvence is, egy pici, ámbár igen bátor kutya, akit Vikinek hívtak.

 

Egy csendes, meleg nyári estén a gyerekek lefekvéshez készülődtek. Enikő már egészen a nyakáig húzta könnyű takaróját, amikor hangos kutyaugatás verte fel az éj csendjét. Viki, a kurta lábú tacskó ugatott, fáradhatatlanul.

Apa végül úgy döntött, hogy megnézi, mi történt. A tacskók ugyan gyakran ugatósak, de azért ez mégiscsak túlzás volt. A csaholást morgások szakították félbe. Apa kiment, majd gyorsan visszatért.

• Egy süni az, ha szeretnéd, megnézheted - mondta Enikőnek.

• Szeretném! - válaszolta ujjongva a kislány.

Apa kézen fogta Enikőt és Botit kimentek az udvarra. Az egyik bokor tövében egy kis sündisznó kuporgott. Hátát tüskék borították. Viki pedig mérgesen kaparta a földet, közben felváltva ugatott és fogát kivillantva acsargott.

Anya végül megfogta Vikit és bezárta a házba. Erre azért volt szükség, hogy a kis sün megnyugodjon, és megkezdődhessen a mentőakció. Apa egy lapátra tette a sünit, majd a kerítésen túl elengedte.

• Szegény kis tüskés hátú! Biztosan nagyon megrémült a mi kis méregzsákunktól - mondta anya. Szerencséje, hogy ilyen szúrós, mert így nem esett bántódása.

• Miért vannak a sünnek tüskéi? - kérdezte Enikő.

• Én ezt véletlenül tudom - mondta mosolyogva anya. - Gyertek, bemegyünk, későre jár már, ideje aludni. Viszont előtte elmesélem, hogy mit tudok a sünökről.

Valamikor réges-régen a sünnek még nem voltak tüskéi, azaz hogy voltak, de nem ilyen erős szúrós, tűszerűek, mint ma. Puha fehér sörtéi inkább hasonlítottak a szőrhöz, semmint a tüskékhez.

Történt egyszer, hogy Sün Sanyi barátjával Rozsdással, a mókussal barangolt az erdőben. Rozsdás szertelenül szökkent egyik ágról a másikra, kecses teste cikázott az őszi napfénytől színesre festett lombok között. Sanyi azonban az avarban és a fűben evickélt, rövid kis lábaival alig győzte kerülgetni a göröngyöket.

• Gyere már! - szólt Rozsdás. - Soha nem érünk oda a nagy bükkfához. Pedig már nagyon korog a gyomrom. Éhes vagyok!

Sanyi nagyon bosszankodott pajtása figyelmetlensége miatt.

• Nem tudok gyorsabban menni! - zsörtölődött. - Már így is nagyon elfáradtak a lábaim.

Rozsdás mintha meg sem hallotta volna, mit sem törődött Sanyi fáradt lábaival, tovább ugrándozott. Olykor előre szökkent néhány fával, lehagyta a sünt, de később mindig visszatért hozzá. A nagy szaladgálás közepette észre sem vette, hogy bozontos farkával meglökött egy szép, kövér mogyorót, az pedig nagy sebességgel Sün Sanyi fejére pottyant.

Amikor Sanyi a koppanást követően magához tért, nagyon megharagudott játszótárására. Nem elég, hogy ugrál össze-vissza, amikor ő a sok buckával küzd, most még egy mogyorót is a fejére dobott.

• Jól vagy? - kérdezte aggódva Rozsdás, majd bűnbánóan bocsánatot is kért. - Ne haragudj rám, nem akartam.

Most viszont Sanyi nem volt hajlandó meghallani barátja mondandóját. Elfordult, és elindult másik irányba. Rozsdás próbálta megbékíteni őt, de aztán látta, hogy Sanyi hajthatatlan.

Amikor a sün hazaért vackába, tovább mérgelődött:

- Ezt a szemtelenséget! Soha nem bocsátom meg neki, amit tett!

Később pedig régi sérelmeket idézett fel magában, és ez bizony nem enyhítette haragját, hanem egyre inkább csak növelte.

Másnap hangosan kopogtattak Sün Sanyi ajtaján. Rozsdás látogatta meg, ajándékot is hozott, szép kövér kukaccal akarta megbékíteni. Sanyi azonban még mindig haragudott. Amikor meglátta Rozsdást, köszönés nélkül becsapta az orra előtt az ajtót. A mókus szomorúan távozott, nagyon sajnálta, hogy még mindig haragszik rá pajtása.

Sanyi, amikor visszament a kis üregbe, észrevette, hogy hátán egy tüske nőtt ki. Ezt követően pedig minden nap, minden óra, amit haraggal töltött, újabb és újabb tövist nevelt rajta. Ahogy telt múlt az idő, nem maradt egyetlen puha fehér szőr sem a hátán, mindegyikből bökős, barna tű képződött. Természetesen ezért is barátját okolta, úgy gondolta, miatta lett ő ilyen szúrós hátú.

Eljött a tél és a téli álom ideje, nyugovóra tért Sün Sanyi és Rozsdás is.

 

Majd eljött a tavasz. Sanyi felkelt, és eszébe jutottak tüskéi, majd erről eszébe jutott régi cimborája. Már nem a rossz dolgokra emlékezett, hanem a sok kalandra és mókára, amit Rozsdással átélt. Régen megbocsátott már neki, inkább magára volt mérges, amiért ilyen sokáig haragudott. Most rajta volt a sor, hogy elnézést kérjen.

Elindult hát Rozsdáshoz, de alig hagyta el kuckóját, amikor hirtelen egy mély szakadékba zuhant. Fel volt készülve az esésre, összeszorította hátizmait, hogy ne érezze a fájdalmat. Amikor a földre huppant, legnagyobb meglepetésére nem érzete az ütést, hiszen megvédték a tüskéi. Olyan volt, mintha vastag, puha avarra esett volna.

Nagy nehezen kimászott a szakadékból és bandukolt tovább, ám alighogy egyenesre ért, egy rókával találkozott.

• Na, most végem! - gondolta magában, és ijedtében összegömbölyödött.

Amikor Róka koma odaért hozzá, hosszú, hegyes orrával szaglászni kezdte. A tüskék azonban most is segítséget nyújtottak, össze-vissza szurkálták a vörös bundás orrát, akinek így gyorsan alábbhagyott érdeklődése, vinnyogva, mérgelődve továbbállt.

Úton Rozsdás odújához piros szamócák mellett vezetett az ösvény. Leszedett néhány szép, érett szemet. Hogy könnyebben tudjon haladni, a tüskéire szúrta fel őket. Talán megbocsát majd Rozsdás, ha odaadja neki ezeket a gyümölcsöket.

Mikor odaért, a mókus éppen a fán ugrándozott. Amint meglátta Sanyit, megörült a régi barátnak, és odaszaladt hozzá. Ekkor vette észre a sok tüskét a hátán.

• Szia Sanyi! Hát veled meg mi történt? - kérdezte csodálkozva.

• Tüskét növesztettem - felelte Sanyi. - A haragot, amitől a tüskéim nőttek, már elengedtem, elűztem a szívemből, de a tüskéket, megtartanám – tette hozzá mosolyogva.

Majd elmesélte Rozsdásnak, hogyan védték meg először a zuhanáskor, később a rókától. Utána pedig szeretettel átadta a szamócákat, amelyeket tűpárnájára szúrva cipelt az úton.

A sünök mára igen szelíd állat hírében állnak, nem is csoda, hiszen tüskéi máig emlékeztetik arra, hogy a harag – különösen olyan iránt, akit szeretünk – rossz tanácsadó.

 

Tudtad-e?

• A sünök tüskéiket elsősorban védekezésre használják. Ha veszélyt észlelnek, összegömbölyödve várják meg, amíg az elmúlik.

• Emellett a tüskék az eséstől is megvédik a süniket, hiszen úgy tompítják az ütéseket, mint egy puha párna.

• A tüske szaruból van, anyaga tulajdonképpen megegyezik a körmöd anyagával.

(Viki kutya emlékére, aki még mindig nagyon hiányzik...)