Családi kilátó

- Megveszed nekem? - kérdezte a férfi ártatlanul elkerekedett szemekkel, kezében a National Geographic új számával.  - A Holdra szállásról is írnak benne.

- Persze! - válaszolta Anita egy vállrándítás kíséretében. Igazából Zoli is megvásárolhatná, de úgy tűnt ajándékra vágyott. 50 éve volt az első Holdra szállás, ha volt. Néhányan a mai napig kételkednek megtörténtében, Anitáénál azonban olyan sodróan tört be a lelkesedés, mint Kaliforniába az aranyláz.

Berlint beragyogta a májusi nap, az Alexanderplatz felülről nézve olyan volt, mintha két hatalmas kéz egy mindent beborító színes vásznat lobogtatna felette, a tarka tömeg hullámzó tengerként hömpölygött végig rajta. A teret vidám csacsogás töltötte be. A járókelők forgatagából kitűnt egy arc. Oldalra fésült haja őszbe vegyült már, homlokán az évek múlásáról tanúskodó barázdák mélyebbé váltak, amikor bizonytalanul összehúzta szemöldökét. Peter Kraemer, az UCLA egyetem professzora tanácstalanul állt meg a szürke kövön… Nem számított ilyen tömegre. Egy pillanatra még a világ is megfordult körülette, szédült. Emlékeiben a csend dermesztően pattogott vissza a macskakővel kirakott földről, mellette pedig egy lánctalpas harckocsi fenyegetően meresztette lövegét. Érezte, ahogy Manuela megszorítja a kezét, viszonozni akarta.

A bumeráng medve

Állok a tűzhely előtt, és figyelem, ahogy a kanál útját követve a sűrű lé újra egymásba folyik,  tulajdonképpen azelőtt, hogy szétválna. Remélem, ezt megeszi. A héten már az összes lehetséges kaját az „ez finom” sorról kipipáltam, ha a vöröslencse krémleves sem lesz kedvére, akkor nem tudom, mit adok neki. Azon merengek, hogy kívülállóként milyen könnyen hajítja oda az ember, hogy „ha majd éhes lesz, eszik.” Meggyőződésem, hogy ez a lány inkább éhen halna. Szerintem hiányzik az éhségérzet központja.

Egész testem megfeszül, amikor kivágódik a bejárati ajtó. Váratlanul ér, annak ellenére, hogy számítanom kellett volna az érkezésükre, annyira elmerültem a levesfőzésben, és persze saját gondolataimban, hogy meg sem hallottam, ahogy a kocsi kerekei csikorogtak az apró murván.

Enikőnek már voltak állatai. Habár az akváriumban élő díszhalakat apa gondozta, gyakran előfordult, hogy Enikő is megetette őket. Haltápot dobott a vízbe, a sok színes halacska pedig összegyűlt, majd falánk módon eszegetni kezdték a lehulló morzsákat.

A családnak volt másik házi kedvence is, egy pici, ámbár igen bátor kutya, akit Vikinek hívtak.